Szeretet és nyugalom

 

Valahol vérzik egy szív...

Valahol vérzik egy szív...
Majd valaki halkan felnevet,
Oly könnyedén mondja ki: -Viszlát!... Ég veled!
Valahol vérzik egy szív...

Felszáradó könnyeiden át, fel-feltűnik az arca,
Amint lelkedet készíted az utolsó harcra.
Elé állsz még egyszer és várod a szót,
Pillantását érzed, amint lelkedig hatol.
A szemébe néznél, de már nem látod az álmot,
Szürke tekintete mutatja, hogy Ő egy percig sem gyászolt.
Valahol vérzik egy szív...

Magadba rejted az utolsó pillanatot,
Kőbe vésed az utolsó mondatot.
Elviszed magaddal, még ha Ő nem is tudja,
Csak az a pár hónap lesz, ami neked a vigaszt nyújtja.
Valahol vérzik egy szív...

Titkon reméled, hogy ez csak egy rémálom,
Mert nem érdemled meg, hogy veled így bánjon.
Eltemetsz újra egy szépnek indult álmot,
Megint Te kaptad a fájdalmat és a bánatot.
Valahol vérzik egy szív...

 

Szeretlek akkor is ha te nem akarod,ha szemembe mondod,hogy gyűlölsz
szeretsz te akkor is csak letagadod.S,nekem fáj a legjobban a szó
tán azt mondod mégis szeretlek.Ha tudom,hogy nem lehetsz enyém,
egy igazi könny legördül arcomon.S,neved nem felejtem soha.
Hisz felejteni téged nem lehet.
A karjaidban álmodom sorra a különleges hosszú éjeket.
Ha azt mondod örökre felejtesz nekem akkor is fáj,
hogy el kell menned.Egy pillanatra összeért a száj,
s a lepergő könny visszavár.

 

Feljött már a göncöl szekér,ragyognak a csillagok.
Két szemedből az elválás fájdalomként felragyog.
Ahogy jöttem úgy elmegyek itt maradni nem lehet.
Bárhogy is fáj az elválás angyalom"ISTEN VELED".
Lányka,lányka ha majd egyszer más lesz a te kedvesed
,más ölébe más karjába mondod azt,hogy szeretlek.
Vagy elfeledsz vagy nem szeretsz vagy tán csak hitegetsz.
Verjen meg az Isten téged,ha ily könnyen elfeledsz.

 

 

 

Álmok!

Ó élet, miért adsz nekünk álmokat?
Ha egyszer bennük hinni nem lehet
S ha adod őket, el miért veszed?
Valóra váltani őket miért nem engeded?
Ha teljesülnek, szét miért foszlanak
Csalódás utánuk miért marad?
Hibásak benne, tán magunk vagyunk,
Tudjuk hiába, mégis álmodunk.
De mégis ne bánsd a csalódottakat
Csak adj nekik életet, s mindíg szebb álmokat
Mert álmok nélkül élni nem tudunk
S csak addig élünk, ameddig álmodunk.

Juhász Gyula:
ŐSZ

Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

Alex Tamás :
Csak a jók mennek el.

Csak a jók mennek el, ők hagynak el,
Mit ők hoztak el, ők viszik el.
Ez nem tűnik fel, míg együtt vagyunk,
Csak a jók ünnepén ha az égben vagyunk.

A jók mennek el, s ránk száll az éj,
Ők hagynak el, az álmunk övék.
Ez nem tűnik fel míg együtt vagyunk,
De a jók ünnepén találkozunk.

Szívük megpihenni tér lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.
Legyen békesség velük a hosszú úton,
És áldd meg őket Istenem!

Miért múlik el az élet?
Miért van az, hogy nincsen visszaút?
Mert mindent, amit ők hoztak el nekünk,
Bennünk él tovább majd ugyanúgy.

Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.
Legyen békesség velük a hosszú úton,
És áldd meg őket Istenem!

Miért múlik el az élet?
Miért van az, hogy nincsen visszaút?
Mert mindent amit ők hoztak el nekünk,
Bennünk él tovább majd ugyanúgy.

Szigethy Ferenc

A SZERETET DICSÉRETE

Hiába szólok angyalok nyelvén,
Hiába szép a beszédem nagyon,
Ha szeretet pedig nincsen énbennem,
Én Isten előtt csak olyanná lettem,
Mint zengő érc, vagy pengő cimbalom.

És láthatok én, tudhatok jövendőt,
S lehet világos minden nagy titok -
Lehetek én nagy bármely tudományban,
A hitemet bár mindennap megálljam,
Szeretet nélkül semmi sem vagyok.

Ha vagyonomat felétetem mind is
És ha testemet tűzre is adom,
Szeretet nélkül meghalt amit tettem,
Az örök cél lett megcsúfolva bennem,
Az én lelkemnek nincs haszna azon.

Mert a szeretet kegyes, hosszútűrő,
Nem kérkedik az, nem irigykedik,
Nem ismerős a maga haragjával -
Együtt örül az igaz igazsággal,
Hisz és remél a végső ideig.

Hiába szólok angyaloknak nyelvén,
Hiába szép a beszédem nagyon,
Ha szeretet pedig nincsen énbennem,
Én Isten előtt csak olyanná lettem,
Mint zengő érc, vagy pengő cimbalom

LES BUSCAGLIA

"Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szőnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékműveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért... Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az időt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk. Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók, vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon az életnek. Nem is gondolnánk, mily végtelen sok lehetőség adódik nap mint nap, hogy szeretetünket kimutassuk."

Juhász Gyula: Van életünkben..

Van életünkben egy nagy pillanat,
Mikor érezzük, mégis érdemes volt,
Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt
S mi elfelejtünk minden árnyakat.

Lehet, hogy minden káprázat csupán
S az ember egy bús életen keresztül
E pillanatot keresi, mely eltünt
S hiába néz az elillant után.

Tóth Árpád
Jó Éjszakát! 

Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhűl a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyersdalú jelen.

Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szíve... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

A Sziget

Míg várnak, míg hiányzol...
Míg feléd derűs meleg árad,
Addig ne mondd, hogy kár volt,
Ne mondd, hogy hiába.

Míg van egy békés sziget a sodró áradatban,
Hol enyhül a bánat és múlik a jelen,
Addig még érdemes a holnapot várnod,
Nyiss be az ajtón, és tedd le a szíved.

Míg szólnak Tehozzád, és megfogják a kezed,
Míg szavadat értik, és tudják a neved.
Addig még érdemes, addig még maradj!
Addig még muszáj tartanod magad!

Míg hívnak és tudod, hogy oda kell érned,
Míg érzed az erőt, mi odhúz Téged.
Addig még ne zárj magadra ajtót!
Addig még Te is fogadd a kopogót.

Isten az embert nem uralni szánta,
Ember az embernek legyen méltó társa,
Ha nem tudsz már mást, csak önmagadat adni,
Oszd széjjel szívedet, és érdemes volt élni.

(László Margit

Szegény ember kisfia volt Ádám Palkó. Ami azt jelentette, hogy szerény életet folytatott. Egy szobácskában lakott. Az is sok mindenre kellett. De azért beosztották, hogy elég legyen. Egyik sarokban Ádám mester készített csizmát. A másikban Ádámné varrogatott. Egy sarok megmaradt fogadónak. Mert hiába, aki jól gazdálkodik, és ért a beosztáshoz, annak még fölöslegre is jut. A negyedik sarokban pedig Palkó tanult és játszadozott. Ott volt az ágya, melyben aludt; a könyvei és a hintalova. Egész nagy világot jelentett Palkó számára az az egy szoba. Talán nem is jutott volna soha eszébe nagyobb lakásról álmodozni, ha valaki meg nem simogatja szöszke fejét ezen szavakkal:
- Édes gyöngyöm, de szép gyerek is vagy! Akár palotába is beillenél.
Ennek a napnak az éjszakáján Palkó merészet álmodott a sarokban. Alig hunyta le a szemét, nagy úr kopogott be érte. Fényes hintó röpítette ide. Abba ültette be Palkót, és szédületes gyorsasággal egy nagy palota elé hajtatott.
- Ezentúl itt fogsz lakni - mondta neki.
- Hát az ágyam, a könyveim, a hintalovam? - kérdezte Palkó.
- Minden helyén van már. - volt a válasz.
Valóban úgy volt. Ágya ott volt az ezüst teremben, könyvei az arany teremben, hintalova a gyémánt teremben.
- Nahát - álmélkodott Palkó. - Nahát.
Körülugrálta a három termet. Egyikből a másikba futott. Aztán megint elölről kezdte. Így ment ez egy darabig. De aztán megunta a dolgot.
- Mindig ki-be, ki-be, ilyen kis területen - gondolta bosszúsan. Ha már palotában lakom, miért van csak három szobám? Negyedik is kellene, ahol ebédelek.
És egyszerre nagyon elégedetlen lett. Folyton azon törte fejét, hogyan juthatna egy negyedik szobához. Nézett jobbra, balra, előre, hátra. Egyszerre csak megpillantott valamit.
- Nicsak, ajtó! - kiáltott meglepetten. Vajon hová vezethet? - kíváncsiskodott.
Gyorsan odasietett és bekopogott.
- Szabad! - mondta egy ismerős hang. Megismerte az édesanyja hangját. Belépett, de semmit sem látott. A teremben koromsötét volt.
- Nem látok, anya! - kiáltott ijedten.
- Éjszaka van fiam, ilyenkor aludt kell!
De az ezüst teremben fehér világosság ömlik széjjel. Az arany teremben sárga fény sugárzik, a gyémánt terem pedig csak úgy vakít a nagy fényével.
- Ide is betűz a holdvilág fehér sugarasan, ide is besüt a nap sárga aranyosan, a csillagok gyémánt szemecskéi is beragyognak. De most aludni kell, kisfiam!
Ezzel puhán, gyöngéden magához emelte.
- De meg kell keresnem a negyedik termet! A negyedik termet, ahol ebédelek! - kiáltotta Ádám Palkó.
És felébredt. Dörzsölte a szemét. Körülnézett. Az álompalotát kereste. De helyette meglátta a szoba négy sarkát, melynek egyikében atyja csizmát készített, másikban anyja varrogatott, a harmadikban ebédlőasztal volt terítve, párolgott a reggelije, és a negyediket, ahol az ő ágya állott. Palkó boldogan ugrott ki az ágyból, és nagyot kiáltott örömében:
- Megvan a negyedik terem, a negyedik terem, ahol ebédelek!
Két szemét beragyogta az öröm fénye, hogy amit az álompalotában nem talált meg, azt itt meglelte.

 

VÁGY.....

A vágy csupán egy röpke pillanat,
elszáll,elsuhan néhány perc alatt.
Azt az űrt,ami utánad marad,
ne viseld Te soha, egymagad.

Ne suhanj át álmaid felett,
szeress,szeress,hogy szeressenek!
Igy találod meg a boldogságodat,
vággyal teli élet utadat!

Rátaláltál?Légy elégedett,
tárd ki a szivedet,s légy elégedett!
Szeress,szeress,hogy szeressenek,
s álmaid,vágyaid elne tünjenek!

 

CSILINGELNEK AZ ANGYALKÁK
(Mentovics Éva)

Sok kis angyal csilingel,
itt van a karácsony!
Ők hozták a fenyőnket
fehér angyal-szárnyon.

Felkapták a fenyőfát,
s felszálltak az égbe…
Kecses angyal –röptüket
száz csillag kísérte.

Fent, a hófelhők fölött
öltöztették fánkat.
Raktak rá sok tarka díszt,
s gyertyát is, vagy százat.

Csillagszórót aggattak rá:
csillogjon a szép fánk,
s csilingelő csengőszóval
szálltak vele hozzánk.

Ne add fel.

Ha elromlik minden, mint megesik néha,
Ha utad csak hegyre föl vezet a célba,
Ha kevés, mit kapsz, de sokkal tartozol,
Nevetnél bár, de sóhajtozol,
Ha úgy érzed, a sok gond leterhel,
Pihenj, ha kell - de soha ne add fel.


Az élet furcsa dolgokra képes,
Ilyesmit párszor mindenki érez,
Számos hiba épp azért történik,
Mert feladtuk, s nem tartottunk ki végig.
Ne add fel hát, ha lassan is haladsz,
A siker talán már csupán egy arasz.


A cél sokszor nem oly távoli,
Mint tétova ember balgán képzeli,
Sokszor a küzdő nem várja meg,
Hogy megnyerje a serleget,
És túl késő, mire belenyilall,
Hogy mily közel volt a diadal.


A siker a kudarcnak fordítottja -
Kétség fellegének ezüst árnyalatja -
És nem tudjuk, mily közel a siker,
Tán orrunk előtt van, de nem hisszük el;
Küzdj hát tovább, ha ér sok csapás -
Ha húz még az ág is, harcolj tovább!

 

 

Szeress amig szeretni tudsz
Novák László

Szeress, amíg szeretni tudsz,
Amíg szíved érzőn dobog,
Mert ha már a tüze kihűl,
Ha benne a láng ellobog, -
Ami ezt a veszteséget
Felülmúlná, nincs olyan kár:
koldusnál is koldusabb vagy,
Hogyha nem tudsz szeretni már.

Szeress, amíg van alkalmad
Éreztetni szereteted.
Jöhet idő, amikor már
Tennéd ezt, de nem teheted.
Fordulhat a sorsod balra,
S arra leszel utalva majd,
Hogy a mások szeretete
enyhítse a gondot, a bajt.

Szeress, amíg szeretni tudsz!
Olyan rövid az életed:
gyűlölettel, rút önzéssel
Szépségeit tönkre ne tedd!
Szeress, amíg szíved dobog,
Szeress, amíg ajkad lehel:
Úgy visz Jézus a szeretet
Országába, a mennybe fel.

 

(Ursula Wölfel

 

A barátság
az egyetlen olyan kapcsolat,
amely kölcsönös,
szabad választással jön létre.
Nem velünk születik, mi teremtjük.
Nem fertőzi meg
semmilyen testi kapcsolat,
vagy érdek.
Nem akarunk egymástól semmit
- egyszerűen csak jó együtt lenni.
A barátság születése
mindig együtt jár azzal az érzéssel,
hogy találkoztunk már valahol.
Hogy ismerem őt!
Ez persze sejtelem,
nem biztos hogy így van.
Sosem tudhatjuk,
mitől vagyunk otthon egymásban.
De ha a barátomhoz megyek:
hazamegyek.

 

William Blake
A MÁSOK BÁNATA

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sújtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

 

Görög T.: Csendes szobák - nyitott ablakok)

RÉGI TÖRTÉNET szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon. E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld. Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.

A két szerzetes hosszú szabadságot kért; elhagyták a kolostort s útnak indultak, hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel, tengernyi szenvedésen vergődtek át. Megöregedtek és elfáradtak ugyan, de Isten közeli látásának vágya fiatalos tűzzel vitte őket egyer tovább.

Egy napon célhoz értek. Ott volt az ajtó, ahogy a régi írás ígérte. Ott a küszöb s azon túl... - majd Isten. A várva várt pillanat itt volt, az ajtó megnyílt, szemüket behunyták, úgy lépték át meghatottan a küszöböt.
Amikor kinyílt ismét szemük - kolostorukban találták magukat. Ugyanott, ahonnan sok évvel azelőtt csodavárón elindultak. Asztalukon a nyitott Biblia feküdt, kint megszólalt a harang reggeli imára és a napi munkára...

 

Michelangelo Buonarroti (1475-1564):

AZ ÉLET ALKONYÁN

Életem immár lassanként elér,
törékeny bárkán, tenger viharán át,
a közös révbe, ahol számadását
adja jó s rossz tettéről, ki betér.

Most látom, a szenvedélyes szeszély,
mely bálványommá a művészet álmát
tette, valójában milyen sivárság,
s milyen kín a vágy annak, aki él.

Szerelmi álmok, hiúk, üresek!
mi lesz most, hogy két halál is közelget?
Egy biztos, egy fenyegetőn mered rám.

Már nem nyugtat meg véső és ecset;
egyet kívánok: az égi szerelmet,
mely karját tárja felénk a keresztfán.

(fordította: Rónay György)

Bertolt Brecht

Emlékezés

Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,
midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.

Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
s úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
s ha az kérdeznéd: hát a szerelem?
Azt mondanám: emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém,
arcát nem tudnám semmiképp idézni,
csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.

S a csókot is feledtem volna régen,
ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
s a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak,
fölnéztem, és a szél elkapta már.

(Csorba Győző fordítása)