Tasnádi Varga Éva: Őszi vers
Esti virágok
csöndben csukódnak,
udvar fénylik
mézsárga holdnak.
Némák a fák is,
levél se rebben,
tücskök beszélnek
szép őszi kertben.
Kút vize hallgat,
néha megloccsan,
bogárhad alszik
fázó bokorban.
Halkan harangoz
katángok szára:
-Hó hull fejünkre
majd nemsokára!
Tündérek
Nézem, ahogy a tündér arcán
Pajkosan táncol a fény,
S hajára - szerelmesen - szelíd
csillagok fényét csókolja az éj.
Bársonyos mosoly pihen az ajkain,
Szemei elrévednek múltunk titkain.
Csak nézem, és lelkemet boldogság hatja át,
Szívemben kinyílik a legeslegszebb virág.
Érzem, ahogy körül ölel a szeretet melege,
Melyet a tündérek leheltek szívembe...
Barátaim lettek e földöntúli lények,
Melyek emberekként ma is köztünk élnek.
Preszl Éva:
Sámántánc
Néztem a sámán szemébe,
Lelket tisztító mélységbe,
Varázslatot rejtő könnyek,
Parázs mögül előjönnek.
Táncol a sámán a napban,
Szemében tűz fénye lobban,
Ősgondokat űzi nyomban,
Paripák patája dobban.
Táncol a sámán a holdban,
Elveszett szerelem hol van,
Ott van az őszinte szóban,
Alszik egy csendes folyóban.
Táncol a sámán a földön,
Átlépett hetvenhét körön.
Énekek énekét zengve,
Jeleket ír jelenemre.
Táncol a sámán a fénnyel,
Táltos az életfán lépdel,
Nyakában kristályba zárva
Szeretet bíborvilága.
Homlokán csillagok tánca,
Boldogság színes virága.
Kezembe életem tette,
Tisztasággal teletöltve.
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk."
Kínában egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott.
Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és még akkor színültig volt vízzel, amikor hazaértek. Míg a megrepedt edényből a pataktól a házig tartó, hosszú séta alatt a víz fele elfolydogált. Így ment ez két teljes évig.
A vízhordozó nap, nap után csak másfél edény vizet szállított a házba.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, és tökéletesnek érezte magát. De a szegény törött cserép szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, és úgy gondolta, gazdája is elégedetlen vele.
Ezért két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek,
míg a másikon nem? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a
hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden
nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a
gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél
olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Mindenkinek megvan a saját, különleges hibája. Mi mindannyian
törött cserépedények vagyunk. De ezek a hibák teszik az életünket érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s meglátni bennük a jót.
Történet
Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. „Tényleg?” – hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” – szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
„Valamit szeretnénk mutatni” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.” A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
„Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak” – mondta Mark anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”
Chuck felesége pedig így szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.” „Az enyém is megvan még” – mondta Marily. „A naplómban tartom”. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. „Mindig magamnál hordom” – mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”
Nikolaus Lenau
Pillantás a folyóba
Ha boldogságod elhagyott
és vissza sose tér már,
nézz a folyóba, nézd, ahogy
lenn hömpölyög a mély ár.
Nézd, nézd csak omló habjait,
s már gyászát nem is érzed,
bárhogy szeretted azt, amit
a szívedről letéptek.
Nézz mereven a mélybe hát,
míg megered a könnyed,
úgy nézd útját, e fátylon át,
az elfutó özönnek.
A szív sebét a feledés
majd behegeszti lágyan;
s tovasuhan a kínod és
a lelked is az árban.
Nos vége! s bármily fájó íz is,
Úgy fáj-e, mint hívém?
Ehj! jójszakát, cseveg a csíz is
Már a tornác ívén!
A szülők ifjú rügye pelyhes,
Így láttam én ma még,
De holnap mind pattanva kelyhes,
- S lásd minden szín kiég...
Drágám, hát ránk is ily sors vár? - óh,
Nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
De annak is jut ám
Egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szívem hadd őrzi görcsösen, -
S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó!
Lelkemből nem múl sohasem!
De szóm nem lesz hőbb, mint illik, s szokás,
Csak tán csöppnyit puhább,
S csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
Csak tán picinyt tovább...
Hisz akkor sírunk, ha nevetünk.
Egy nyári délutánon, a rekkenő hőségben,
eleredt az eső apró kis cseppekben.
A nap még szikrázott, akár fényes márvány,
s feltűnt az égen a gyönyörű szivárvány
Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis: a szomorúság megszépíti az életet...
Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.
Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!
Boldog család
Szerző: Dévényi Erika
Boldog az az ember, ki társát megtalálja
Egy gyertyát gyújt életüknek lángja
Mindkettőjük szíve egy ütemre dobban
Isten akarata közös gondolatban
Első közös imájuk egy boldog köszönet
Amelyből kiárad az örök szeretet
De újabb ima születik hamar a szívükben
Kérik Istent áldja meg őket gyermekekkel
Csodálatos érzés az első felismerés
Amelyben ott van egy új emberi lét
A széltől is óvni kell, hisz törékeny kis lény
Istent hívjuk, hozza el szélcsendjét
S az a pillanat, mikor a kezedben tarthatod
Mikor egy kis ember rád mosolyog
Akkor érzed igazán, hogy ez az a teljesség
Amit csak Isten adhat, boldog áldásként
Majd előtted a kép, három összezárt kis kéz
Amint szelíd hangjuk az Úrhoz imát intéz
Könnyeidet akkor már nem tudod visszatartani
Csak hálás szívvel Istent áldani
Őri István: Álom-ének
Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden - mi itt nem - lelhető
ott vagyunk Isten is - világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki' van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök... -
Az álmokban így van mind' -
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!
Kora este a padon
Ülök, künn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Éppen nyugszik: eleget
Ragyogott a télen.
Hányszor néztem akkor őt
Fájó órák éjén,
Virrasztott a téli ég
Kopár meredélyén,
Égett nagy fényjelekkel,
Csuda-rejtelemmel,
Ő, az örök Orion,
A vén Égi Ember.
Biztatgatott, csüggedőt,
Hű, szigorú fénye:
Ne félj öcsém, istennek
Kisebb teremtménye!
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes! -
Téli csillag, csillagom,
Tavasz akar lenni,
Kamasz-fények villogják:
A mi tüzünk semmi;
Furcsa, vad reflektoruk
Vén fényünkbe lobban,
Öreg csillag, Orion,
Hát lenyugszunk mostan?
Csillagapám, fénysubás
Öreg égi pásztor,
Vagy tán dac az, amit most,
Búcsúzva, példázol?
Így a bölcsebb? - letűnni
Büszke, bús kudarccal
S száz év múlva kelni majd
Örökfényű arccal?
Ülök este a padon
Idekünn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Leáldozott. Méla csönd
Éje maradt vélem.
T.Fiser Ildikó
Járom a réteket
Járom a réteket,
felidézem az elmúlt éveket.
Kezdem a tulipán
bánatos, piros mosolyán.
Azt üzeni, hogy talán
az élet szebb lesz ezután.
Most előttem a rózsa,
az elmúlás hírmondója.
Ahogy a szirmok lassan lehullnak,
a napok eltelnek,
az évek elmúlnak.
Amott virít a nárcisz,
oly vidáman énekel,
örömében, illatától
a mező színes dalra kel.
Ha még tovább nézek,
még szebb lesz az ének,
ám már nem a rétek,
virágok világa,
csak egy álom tűnődő,
tündöklő varázsa.
Jaroslav Seifert:
Dal
Fehér kendővel integet,
ki messze megy -
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.
Kitárt szárnyakon lebeg a galamb
a légen át, míg hazatér -
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kisér...
Törüld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű:
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.
JÓ ÉJSZAKÁT
Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!
Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!
Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!
Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!
(Dsida Jenő fordítása)
MOSOLYGÓ, FÁRADT KIVÁNSÁG
Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.
Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.
Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.
A szív sebét a feledés
majd behegeszti lágyan;
s tovasuhan a kínod és
a lelked is az árban.
