Szeretet és nyugalom

 

Csillagport szitál az éj a tó vizére. Csak szívverésem dobbanásai, és a hullámok halk neszezése simul a csendhez. Itt vagyok, ahol nemrég két karod ölelt és szerelmed ringatott. Akkor nyár volt... Forróság, szerelem, mámor. Most hűvös ősz van. Nyirkos, hideg ősz. A tó is reszket. És reszketnek mind a csillagok. S én hiába keresem nyomát szerelmünknek... azt az régi édes illatot..., csak az enyészet édeskés szaga illatoz. Az elmúlásé... Idegen lett itt minden... A hold ismerős arcából idegen tekintet néz le rám... Idegen dalt dúdolok... és idegenek lettek a csillagok... Fázom... A lelkem vacog... Lassan nyugovóra tér a tegnap, sarkamra hull a rohanó idő, magányos szívemben zokog a fájdalom, csak az emlékeim élnek... és halott a jövő.

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjuság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.